Élet köröm nélkül ,avagy a sérült ujjam története őszintén

Talán sokan tudjátok, hogy nyár vége óta küzdök egy makacs gyulladással a körömágyamnál, és mivel sokan kérdeztétek a kitett képemnél Instagramon, elmesélem nektek a teljes történetet. 

!FIGYELEM! Aki érzékenyebb a naturalista leírásokra, az óvatosan olvassa a bejegyzést. Képeket nem mellékeltem. 

A történet valamikor nyár végén kezdődött, amikor a Chanel körömlakkteszt után azt éreztem, hogy a bal mutatóujjam valamiért zsibbad, feszít az ujjam. Akkor még nem foglalkoztam vele, nem látszott rajta semmi, nem gondoltam volna, hogy egy szó szerinti rémálom veszi kezdetét majd ezek után.

Másnap egy hatalmas nagy gennyes duzzanat lett a körömágyam jobb oldalán, lüktetett, szúrt, feszített - soha nem gondoltam volna, hogy egy ujj ennyire tud fájni. Utánaolvastam a dolognak, valószínűleg felsértettem a körmöm oldalát, belement valami - gondoltam ennek a fele se tréfa, irány a sebészet, ott majd kiszúrják, lekezelik, és abbamarad a fájdalom. Elmentem, kaptam egy fagyasztó sprayt az ujjamra, megtörtént a művelet, majd egy kötéssel az ujjamon távoztam. Én naiv, azt hittem ez volt az utolsó utam az SZTK sebészetére...de nem.

Ahelyett, hogy elmúlt volna, valamiért újra begyulladt, így még egy SZTK-s kör következett, ezúttal már incízióval (sebészi bemetszés) és érzéstelenítő injekcióval. Az eredmény: az ujjam kissé szétvagdalt állapotban, a körmöm egy részét le kellett reszelni, hogy hozzáférjenek a gyulladáshoz. Újabb hatalmas kötéssel az ujjamon távoztam, kötést cserélgettem (eltartott egy darabig, mire megtaláltam mit és hogy rakjak rá), sziszegtem a kötéscserénél a beleragadt géz miatt, és mindannyiszor sanyarúan állapítottam meg, hogy a Walking Dead statisztái hozzám képest kutyagumik. A műtét után következett egy fájdalommal teli, álmatlan éjszaka, ahol a fájdalom az egész kezemenben sugárzott, és akárhogy raktam azt, nem volt jó, de túléltem, gondoltam, minden rendben lesz.

Azonban hogyhogy nem, az ujjam újra nem akart meggyógyulni, újra gennyezni kezdett, újra begyulladt, én meg lassan a sírás és az utolsó morzsányi önuralmam határán indultam el egy újabb SZTK sebészetes körre, ahol a doki közölte, hogy a gyulladás krónikus, a legjobb lesz ha levesszük az egész körmöt, úgy már minden rendben lesz - gondolkozzak el, rászánom-e magam most, vagy legyen később. Természetesen odanyújtottam a kezem, csináljuk...hogyisne. Féltem, hogy mit fogok érezni, fájni fog-e, de két érzéstelenítő injekció után megállapítottam, hogy a két szuri maga jobban fájt, mint a procedúra - természetesen nem néztem oda mi történik, ennyire bátor én sem vagyok, inkább hagytam, hogy az orvos közben szóval tartson és a szakdolgozatomról és a blogomról beszélgessünk. (szürreális élmény, hogy miközben a kezemen ügyködnek, az asszisztens lelkesen kérdezgeti tőlem, hogy miről blogolok...)

Az én különbejáratú bunkósbotom a műtét után

Az eddigi leghatalmasabb kötéssel az ujjamon távoztam, az embereknek meg szó szerint fennakadt a szeme a fegyvernek is beillő, bunkósbot méretű valamitől a kezemen - ami viszont rendkívül kellemes élmény volt, hogy mikor indultam a rendelőből, egy hölgy azonnal készségesen pattant is a várótermi székről, hogy felsegítse a kabátomat, pedig épp morfondíroztam, hogy muszáj leszek félszegen megkérdezni lesz-e kedves nekem segíteni valaki. A rengeteg kötés mellett időközben megtanultam fél kézzel fürdeni (a bal kezemet a kád szélén nyugtatom, a jobbal csinálok minden mást), hajat és arcot mosni, de sajnos ezt nem írhatom bele az önéletrajzomba.

A műtét után gyanúsan rendben volt minden fájdalmilag, elviselhető volt...mindaddig, amíg egyik este úgy el nem kezdett fájni az ujjam ismét, hogy olyat még soha nem éreztem. Nem nagyítom fel a dolgokat, ilyen szintű fájdalmat SOHA nem éreztem, ehhez képest a menstruációs görcseim rózsaszín habcsókok, pedig azok is megérnek egy misét. A kezem szúrt, lüktetett, fájt, sugárzott, én meg tehetetlenül feküdtem, de akárhogy tettem, nem volt jó, csak még jobban fájt. Végigsírtam az éjszakát, az Algopyrin kvázi két óráig hatott, utána ment minden tovább. Szerencsére másnap kötéscserére és kontrollra mentem, alig vártam, hogy lecseréljék és enyhüljön a fájdalom. A kötéscserém a fájdalmak listáján az előző éjszakám után a második helyre csúszott: ahogy a köröm nélküli ujjamról szedték le a beleragadt kötést....potyogtak a könnyeim, és szerintem ha elvesztem az önuralmam, a nyöszörgések mellett még sikítottam is volna. Alig vártam, hogy vége legyen - olyan meggyötörve jöttem ki a kötéscsere után, hogy azt hittem, ott fogok bőgni mindenki előtt a váróban, amíg arra várok, hogy átvérzik-e az új kötés. (Persze, átvérzett.)

A fájdalom azóta szerencsére nem tért vissza, viszont akármikor kötéscserekor ránézek a köröm nélküli ujjamra...ezt a látványt nem kívánom senkinek. Megmondom őszintén, elkeseredett vagyok, és rettenetesen félek, ugyanakkor annyira szeretném, hogy vége legyen ennek az egész kálváriának, és minden rendben menjen és visszanőjön a körmöm...ami még 2-3 hónap. Az elmúlt hónapok könnyekkel, küzdelemmel, gyötrődéssel, kötéssel és fájdalommal teliek voltak, és megmondom őszintén, nem tudom lesznek-e még valaha körmös bejegyzések a blogon, mert jelenleg képtelen vagyok ránézni egy körömlakkos üvegre is, nemhogy a kezembe venni. Kérlek benneteket, szurkoljatok nekem, hogy minden rendben legyen, és végre-valahára meggyógyuljon az ujjam!

És ha idáig eljutottatok, csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm, és legyetek NAGYON, NAGYON óvatosak a körömágyatokkal, vigyázzatok rá!